Az elsőbálozás hagyománya

„.. tánc nélkül is egész jól meg lehet lenni. Előfordult már, hogy fiatalok több hónapot töltöttek el úgy, hogy semmiféle bálon nem vettek részt, mégsem érte őket testi vagy szellemi károsodás; de ha egyszer hozzájutnak, ha egyszer egy kicsit is érezték a gyors mozgás örömét, bizony lomha népség, ha nem kívánja folytatni.”
(Jane Austen)

A bálozás fénykora a 19. századra tehető – ekkor már nem volt főúri kiváltság, a divat a polgárságot is elérte.

Az első operabált, amely a későbbi hagyomány alapja volt, természetesen a franciák rendezték 1715-ben, és a 18. század közepétől nálunk is elindult a különösen farsang idején feléledő nyilvános bálozás. [megj.: érdemes megemlíteni, hogy az Eperjesi Kollégium diákjai 1706-ban már dokumentáltan rendeztek diákbált!] A 18. század végén már minden valamirevaló főúri palotában volt bálterem.

A bálozás valódi, széleskörű elterjedése a polgárosodásnak köszönhető, a fénykor a 19. századra tehető. A különböző egyesületek, mesterségek és közösségek – például a medikusok, az ügyvédek, a kereskedők, később a nőegyletek – mind megtartották a saját rendezvényeiket. A szezon a korabeli Magyarországon rendszerint a jogászbállal indult.

A legelegánsabb és legkötöttebb összejövetelek persze a fényes udvari bálok voltak, amelyekre csak a kiválasztott nemesek kaptak meghívót, és amelyeket a kiegyezést követően, Ferenc József trónra lépése után Pest-Budán is megtartottak. A nagy főúri bálokat az ifjúság által alkotott élőképek, rövid jelenetek, hangversenyek tették még érdekesebbé. (A felsőelefánti származású Edelsheim-Gyulai Ilona is úgy ismerkedett meg 1940-ben a budapesti operabálon Horthy kormányzó fiával, Istvánnal, hogy a kor neves képzőművészei, Bernáth Aurél, Pátzay Pál és mások által színpadra állított élőkép-bemutatóban vett részt.)

A báloknak a jó szórakozás, a látványos magamutogatás és adott esetben a jótékonykodás mellett további fontos szerepük is volt: az eladó lányok itt tudtak férjet fogni maguknak. Épp ezért a farsangot a legjobban az elsőbálozó lánykák várták. Lázas készülődésükről sokat elmond Kölcsey Antónia pár sora: „Két héttel a bál előtt már nem volt szünete a készülődésnek, a sok varrás- és igazításoknak… Csak most látom, mily adagja van a hiúságnak nálunk, leányoknál. Minden szalag felett a ruhán, s minden virág, levélke felett a fejre illesztésnél hosszas tanácskozás tartatott.

Mária Terézia kiváltképp támogatta a bálok rendezését, mert ezeket kiváló alkalomnak tartotta a fiatalok összeboronálására és a magyar nemesség megnyerésére. Egyik lányát, Mária Krisztinát – aki a rezidenciáját a pozsonyi várban berendező helytartó, Albert szász-tescheni herceg felesége volt – arra buzdította, adjon bálokat, és tanuljon meg magyarul, hogy szót tudjon váltani a magyar urakkal. Mária Krisztinát nem kellett unszolni, fényes bálokat rendezett, és férjével együtt szorgalmasan látogatta a főúri táncmulatságokat. A hercegnő Grassalkovich herceg egyik bálján virágáruslánynak öltözve, virágokat kínálgatva jelent meg. A palota báltermét piaccá alakították át, a meghívott előkelőségek a falusi emberek öltözetét utánzó ruhákban érkeztek – mint gazdák, fejőlányok, arató- és tejesasszonyok, pásztorok és pásztorlányok.

balozas
Forrás: Lacroix’s idea of an 18th century masquerade ball. Online: The Dreamstress: 18th Century Masquerade Costumes (08.10.2010)

Az úrilányokat először tizenhat éves korukban vitték bálba, hófehér tüll- vagy muszlinruhában. Az anyagválasztás a könnyedséget, a frissességet, a mozgékonyságot volt hivatott hangsúlyozni, a fehér szín az ártatlanságot jelképezte. Kiegészítőket, ékszereket az elsőbálozók alig viseltek, de a legyező és a táncrend az ő kelléktárukból sem hiányozhatott.

A következő években már színes ruhát is ölthettek a lányok, de csak nagyon halvány árnyalatokat, és az ékszerviselésben is mértéktartóbbnak illett lenniük, mint a férjes asszonyoknak.

Aki huszonöt éves koráig nem ment férjhez, az már ugyanazt viselhette, amit az asszonyok, vagyis akár intenzív színű, mély dekoltázsú, nehéz, pompás selymeket, brokátokat és bársonyokat is magára ölthetett. Mindehhez természetesen könyékig érő kesztyű, drágakövekből készült ékszerek, pompás báli frizura – leginkább konty – és az összhatást megkoronázó fejdísz is járt.

Amikor a hölgyek elérték azt a kort, hogy bálozó lányuk volt (vagy lehetett volna), már idősnek számítottak, és ezt jelezték a ruháik is. A színek visszafogottabbá váltak, a kiegészítők száma és merészsége is csökkent.

Magyarországon a legfontosabb eseménynek a Széchenyi-bál, a Margit-bál, az Anna-bál, az Operabál, valamint a különböző vitéz- és jogászbálok számítottak a két világháború közötti időkben. Már a meghívó küldésének dátuma is sok információt hordozott, ha 8–10 nappal a bál előtt érkezett, akkor tudni való volt, hogy az elvárt öltözet nagyestélyi és frakk, ha csak 2–3 nappal korábban, akkor elég volt szmokingot és kisestélyit ölteni.

A hajadon lányok kizárólag gardedámmal mehettek bárhova, de az első bálozás még így is életre szóló élményt jelentett. A társastáncokat még a reménytelenül botlábú kisasszonyoknak is illett megtanulni. Nélkülözhetetlen volt a díszes táncrend, amire az udvarlók jóval az esemény előtt elkezdtek feliratkozni. Az első tánc udvariassági kör volt, a másodikat viszont a szíve választottjával táncolta a lány.

Mehner Vilmos könyvei generációkat neveltek a báli rend alapjaira, és bár ezekben igencsak szigorú szabályokat állított fel, egy kis huncutságért senkit nem zártak ki a jó társaságból. Igazi bálokban természetesen szigorú etikett uralkodik. A fiatal hölgyek szalagokkal és virágokkal díszített fehér vagy világos könnyű ruhában jelennek meg, a legyező és a bokréta soha nem hiányozván. A bokréta a táncz alatt a tánczosnő székére helyeztetik, fehér glacé kesztyű és fehér selyem czipő önkényt érthetők. A legyező az első övről zsinóron függ alá és csak szellőztetésre használandó, nem pedig arra, hogy mögötte tánczosokkal kaczagjunk.”

A lányok azért csak megtalálták a módját, hogy egy kacér pillantást vessenek a legyező mögül a kiszemelt ifjúra, vagy olykor akár el is bújjanak mögötte a társaságában. Fontos üzenetértéke volt a táncrendnek, vagyis annak, kit milyen táncra engedett magához közel egy hölgy: boldog volt, akinek a táncok királynője, a keringő jutott. A fiataluraknak kötelességük volt felkérni minden lányt, akit rokoni vagy baráti kapcsolatok révén ismertek. Az okos nő rengeteg jelzést adhatott azzal, hogy kivel mit és mennyit táncolt, hiszen régen a tánc volt az egyetlen társadalmilag elfogadott formája férfi és nő nyilvános közeledésének.

Feljegyzések tanúsítják, hogy a pozsonyi királyi mulatságokon az ország területén élő nemzetiségek táncait is bemutatták az adott régióban élő nemesek. Fennmaradt Mária Terézia 1764-ben Pozsonyban adott báljának táncrendje is, amelyben a következők szerepeltek: lengyel tánc, cickatánc, parolás tánc, körtánc, cipésztánc, lapáttánc, cigány tánc, magyar kontratánc, jaj, jaj, jaj énekelt tánc, gyertyás tánc, tót tánc, régi magyar tánc, táncos mars.

A 19. századi bálokon kezdetben a bécsi valcer, a cseh polka és a lengyel mazurka volt a kedvenc, később a francia négyes is a repertoár része lett. A csárdást – nők részvételével – 1840-ben egy Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncolták először. A későbbiekben fokozatosan báli tánc lett az angolkeringő, a tangó, a slow fox, a foxtrot, a swing és a quick step is.

(Forrás: Vrabec Mária: Tánc nélkül meg lehet lenni – de nem érdemes. Kivonat. In: Új Szó 2015.01.24.)

Reklámok